Történeteket írok…

Történetet, történeteket, történetemet, történetedet, történelmet… írok, írsz, ír, írunk, írtok, írnak.

Mindenkiben ott motoszkál valami… Azokban, akik elértek valamit, s azokban is akik nem értek el semmit. Sok közös vonás van az emberekben, sok, de változó. Ami viszont biztos, hogy minden egyes emberben megjelenik különböző életszakaszokban, s utána is ott van az a bizonyos megfoghatatlan, csak elnyomják különböző okokból, de akár egy egész életet is végig kisérhet. Ezt a kis megfoghatatlan dolgot sokféleképpen értelmezhetjük, de a kiindulópontja – vagy érzése inkább – az, az alkotási vágy. Mindenki életében megjelenik valamikor az, hogy alkotni szeretne, sorolhatnék fel példákat, de használd a fantáziád, mert igen te is alkotni akartál, akarsz, akarni fogsz, hogy milyen területen, és mit, az a te döntésed. Gondolkozz!

Mielőtt mélyen belemerülnék a témába, előtte még annyi, hogy nem fogok mélyen elmerülni ebben a témában. Mivel fogalmam sincs, hogy ki olvassa vagy egyáltalán olvassa-e valaki, így nem fogom kitalálni a képernyő előtt, hogy te miben akarsz alkotni.

Azt elmondhatom, hogy bennem mikor alakult ki az, hogy alkossak valamit. A kezdeti alkotási pontom az életemben igazából három emberhez köthető:

• Lesane Parish Crooks – ismertebb nevén Tupac Amaru Shakur, alias 2Pac, Pac, Makaveli
• Ady Endre
• A személyi jogok védelmének érdekében név nélkül: gimnáziumi magyar-irodalom tanárom

Ez a hármasfogat egy rapper, egy író és egy tanár pontosan elegendő ahhoz, hogy megértsd miért választottam az írást. Nem?

Na jó… akkor ebben segítek. Gyermekkorom és serdülőkorom hőse az amerikai nagyszájú 2Pac volt – kiegészítésként, ez a szerelem azóta sem szakadt meg. Olyan szinten imádtam őt, hogy szerintem nem volt olyan nap, hogy minimum két órát ne üvöltsenek a szóbámban az általa előadott alkotások. De ellenben a többi fiatallal, – akik ha szerették 2Pac-et, vagy esetleg más afro- amerikai előadót – én nem próbáltam meg utánozni. Nem jártam buggyos gatyákban, nem hordtam fejkendőt, s nem is rappeltem. Volt egy próba egyszer pár baráttal, de beláttuk, hogy fullba nyomjuk a kretént. Szóval én ahelyett, hogy Magyarország közepén megéltem volna a nyugati partot és majmoltam volna őket, lefordítottam a szövegeit, s gondolkoztam azon, amiről rappelt. S így nyitotta meg a láthatatlan világot nekem Tupac. Arra kényszerített, hogy gondolkozzak, s én gondolkoztam. Azt hiszem ez is lett a legnagyobb bajom az életben. A 2000-es években már elkezdődött, hogy nem volt divat a fiataloknak gondolkodni. S ahelyett, hogy a gondolkozás terhét levetettem volna, inkább még jobban elkezdtem gondolkozni. Ahogy Tupac mondta: „megtanultam a játszmát játszani”. Hát ez rám nem volt igaz, de én azt gondoltam, igen, s ha nem is voltam vesztes a játszmában, azért rohadt nagyokat tudott ütni az élet.

Ady Endre és a magyar tanárom összefügg egymással. Gondolnád, hogy ez úgy megy, hogy a tanárom bemutatta nekem Ady bácsit. Hát nem éppen. Az a helyzet, hogy a tanárom, nem vett példát rólam, és ő viszont fullba nyomta a kretént. Annyira rossz tanár volt számomra, hogy az óráit nagy részben alvással töltöttem. De az egyik óráján valami okból kifolyólag nem voltam álmos, ellentétben nagyon unatkoztam. Volt egy könyvünk, szöveggyűjtemény –  gondolom ismerős. Egyszer fellapoztam és mit ad Isten, Ady Endre A Halál rokona című verse volt az első az életemben, amit talán életemben először, önmagamtól elolvastam. S ezek után a magyar órák olvasással teltek. Talán rá pár hónapra írtam meg az első versemet.

Azóta már több száz vers született, s sok novella, s a regények is sorakoznak. Nem voltam egy hátrányos helyzetű fiatal. Nem voltam utcakölyök. De szerettem az életet, s nagyon szétcsaptuk néha magunkat. S boldog voltam, mert fiatalok és őrültek voltunk. Semmi sem érdekelt minket, csak a buli, csajok. De akármennyire is foglalt le a bulizás, és akármennyire is tett boldoggá, mindig volt bent, legbelül két üres tátongó verem, amit nem értettem. De ennek a három embernek köszönhetően az egyiket megtelítették, s megtelítettem tintával és papírral. Így csak egy üres verem maradt, amelyet, ha nem csordultig, de félig már megtöltöttem. De, hogy ez a verem pontosan minek a hiánya, azt majd talán egyszer elmondom…

A végére az írásról három igen jó idézetet, plusz egy sajátot hagyok. Persze az első három idézetet filmben hallottam, s nem magamtól olvastam. De védelmemre kelve, ezt a filmet mindenki látta, akit csak egy picit is érdekel az ÍRÁS – s általában az amatőr, szégyentelen, őrült, magukat írónak nevező alakok, igen nagy kedvel idéznek belőle, ahogy én is.

„Verseket nem azért írunk és olvasunk, mert menő. Azért írunk és olvasunk verseket, mert valamennyien az emberi fajhoz tartozunk, az emberi faj pedig tele van szenvedéllyel. Az orvostudomány, a jog, a közgazdaság… ezek mind nemes dolgok, kellenek a létfenntartáshoz, de a költészet, a szépség, a romantika, a szerelem: ezek azok, amikért érdemes élni.” (John Keating, Holt Költök Társasága, c. film)

„Ó, én, ó, élet, kérdések nem szűnő árja! Hitetlenek végtelen özöne, balgáktól nyüzsgő városok! Mi jó ezek közt?

Ó, én, ó, élet! Válasz: Az, hogy itt vagy, hogy van élet és egyéniség, hogy zajlik a nagy színjáték, és te is hozzáírhatsz egy sort” (Walt Whitman)

„Kimentem a vadonba, mert tudatosan akartam élni. Maradéktalanul ki akartam szívni az élet velejét. Elpusztítani mindazt, ami nem volt élet, hogy ne a halálom óráján döbbenjek rá, hogy nem éltem.” (Henry David Thoreau)

„Történetek írok, mert a történések a valóságban mind ismétlődnek, s a szürke világba színt varázsolok egy papírral s tollal. Hisz ez a dolgom.” ( FoReWeR)