…2015. november 21.…
…Fall City, James Coughlin rendőrkapitány irodája…
A rendőrkapitány és a detektív ül egymással szemben, csendben. James Coughlin nem tudja, hogyan kellene kezdenie a beszélgetést, Colt McArthur pedig a háta közepére se kívánja ezt a beszélgetést.
– Figyelj Colt! Ne kerteljünk. Tudom, hogy nem akarsz itt lenni és hidd el, én sem vagyok oda az ötletért, hogy úgymond a te segítségedet kell kérnem. De a tények és a bizonyítékok azt mutatják, hogy igenis szükségünk van egymásra. Sajnos.
Colt McArthur nem válaszol, rá se néz a kapitányra. Csak másnapos tekintete mered James asztalára. Érdeklődést vagy bármiféle kíváncsiságot tekintete nem tükröz.
– Örülnék neki, és könnyebb is lenne mind a kettőnknek, ha a szádat beszédre is használnád nem csak ivásra. – szól dühösen James Coughlin.
Colt másnapos tekintete megvető nézésre vált, ahogy James Coughlinra veti szemét.
– James, vagyis elnézést, kapitány, nem tudom mit akar tőlem. Ahelyett, hogy itt baszakszik az értelmetlen körökkel, mondja el, mit is akar és kész. – szól Colt. A kapitány egy mélyet nyel, mellyel bátorságot szerez, és száraz száját beszédre nyitja:
– Tudom, hogy több anyagod van A Játékosról, mint amennyit átadsz, és azt is tudom, hogy bármit teszek vagy teszünk, nem fogod ide adni az összeset. Tudom, hogy egy olyan embernek tartasz, aki az apjából él. És tudod mit? Lehet, igazad van. De bármit is gondolj rólam, én csak jót akarok Fall Citynek, és mint kapitány úgy gondolom, hogyha bármi lehetőség van arra, hogy A Játékos visszatért, nem engedhetek az ellenszenvemnek. Ezért úgy döntöttem ahelyett, hogy elkezdenék veled viaskodni, visszaadom ezeket.
James Coughlin kapitány volt az a személy, aki jó pár éve elvette Colt McArthurtól a jelvényét és a szolgálati fegyverét. Most a fiókja legmélyebb pontjába nyúl, ahova soha többé nem akart. Előveszi a jelvényt és a 92-es Berettát, az asztalra teszi és Colt felé csúsztatja. Hiába van egy zsarunak ezer darab fegyvere, és az is lehet, hogy a szolgálati fegyvere nem is a legjobb, ami van neki, akkor is hozzánő. Különös érzések kavarogtak Coltban ahogy meglátta Oltot – így nevezte el a szolgálati fegyverét, ami az Oltalmazó rövidítése. Colt a fegyverért nyúl. Mióta leszerelt ezeregy fegyvert és puskát fogott, de egyik sem volt ilyen hatással rá. Ahogy felemeli Oltot elsatnyult karjába mintha visszatérne az erő. Ránéz Jamesre, a fegyvert rászegezi és kibiztosítja.
– A tárat kivetted belőle, de volt annyi eszed, hogy megnézd a csőben van-e még golyó? Hm… James? Volt?
James Coughlin hátra hőköl karosszékében, hájas-ráncos homlokáról az izzadság elkezd folyni.
– James volt annyi eszed? – kérdezi Colt.
– Hát… nem… nem olyan biztos… – válaszol izzadságtól remegő hangon a kapitány.
– Hogy lehet az James? Te vagy a kapitány. Volt egy zsaru, egy nyomozó, talán a legjobb volt az őrsön, egy hatalmas tragédia miatt megcsúszott. Ahelyett, hogy segítettél volna neki lejárattad, megaláztad. Egy kapaszkodója volt még, a munkája, az őrs és te elvetted tőle. Azt mondtat rá, hogy elmebeteg, hogy megőrült, hogy pszichopata, sőt szociopata, minden jelzőt kitaláltál rá. Mert rettegtél tőle, mert mikor a tragédia beütött, átvette az irányítást, mert tanácstalan voltál, rettegve ültél az irodában és féltél, hogy nem kapjuk el soha a gyilkost. De a legjobban attól féltél, hogy az az ember, aki alattad áll, akit mindenki követ, elveszi a helyed. Hagytál futni egy gyilkost, hogy megtartsd a helyed James úgy, hogy a zsaru kurvára nem akarta a helyed, leszarta. Tudod miért? Mert kurvára a halott feleségét és a lányát gyászolta és csak az érdekelte, hogy elfogja azt az állatot, aki megölte őket! De megtetted James, meg. Kirúgattad. Mond meg James, mit tennél? Itt van ennek a zsarunak a kezében egy lehet csőre töltött fegyver és arra fogja, aki annyi jót tett vele az életben. Mit tennél?
James Coughlin kapitány csak zihál és izzad, és rémületében véresre harapja a száját. Majd remegő ajkakkal szól:
– F-f-f-f-igyelj C-c-coo – James monológjába Colt fegyvere szól közbe, ahogy a plafonra szegezi és meghúzza, és hosszú idők óta először szólal meg az Oltalmazó hangja.
James Couglin ijedtében az asztal alá ugrik. Az irodába azonnal rendőrök futnak be fegyverrel a kezükben.
– DOBD EL A FEGYVERT! KEZEKET FEL! – kiabálnak Colthoz. James Coughlin feltápászkodik az asztal alól.
– DOBD EL A FEGYVERT! KEZEKET FEL! – kiáltoznak még mindig Colthoz.
– Ajajaj… James. Nem nézted meg. Nem nézted meg. – szól Colt a kapitányhoz, és eldobja a fegyvert. Közben beér Harley&Davidson is.
– Mi történt? – kérdezik mind a ketten.
– Mindenki! MINDENKI menjen ki! Nincs semmi baj! – kiabál a kapitány.
Nem nagyon értenek egyet a kapitány szavaival, de nem állnak ellen és kimennek az irodából. Colt McArthur pedig csak gúnyosan mosolyog, és le nem veszi a szemét James Coughlin rémült arcáról.
– Baszd meg Colt! – szól hozzá a kapitány.
– Köszönöm a lehetőséget, de nem élek vele. – mondja Colt, feláll és az ajtóhoz indul. – Itt van neked úgyis a két legvagányabb, legjobb motoros rendőr.
– COLT! – kiállt rá a kapitány, két öklével az asztalra vág és feláll. – Megfogod azt a kibaszott jelvényt és fegyvert, és elkapod vagy törvényesen, vagy anélkül azt az elmebeteg állatot, aki megölte a feleséged és a kislányod és a gyerekeket. Nem azért, mert van kedved vagy nincs, vagy akármi, hanem azért mert ez a dolgod, ez a munkád!!!
Colt meglepődve néz rá a lefele az asztalra tekintő Jamesre, egy pillanatra még az is átfut az agyán, hogy megváltozott, de ezt gyorsan elhessegeti. Elindul az asztalhoz, közben felveszi a fegyverét a padlóról és a jelvényért nyúl az asztalra.
– Úgy lesz ahogy én akarom. Nem szólsz bele, mert azonnal kiszállok. Megértetted? Ennek az egyezségnek csak annyi értelme van, hogyha bemegyek valahova, azt törvényesen teszem, érted?
James csak bólint. Colt felveszi a jelvényt és az ajtó felé indul. James nem vette észre, hogy Colt meglátta. Amúgy is gyanús volt neki, hogy annyira lefelé néz. Ahogy elvette a jelvényét egy papír volt az asztalon, amire egy szép kis beszéd volt leírva, az a beszéd, amit James Coughlin kapitány előadott. Colt azt is tudta ki írta neki. Ahogy kinyitja az ajtót és kilép még visszafordul:
– James! – szól a kapitányhoz.
– Igen? – kérdez vissza kissé fáradtan és zaklatottan James.
– Add át üdvözletem Noahnak. – kacsint egyet és sarkon fordul.
James Coughlin pedig csak zaklatottan bólogat és magában mormogja „jó-jó-jó átadom… átadom… persze…”
Még szinte ki sem ért az őrsről Colt McArthur, de csörög a telefonja, ismeretlen szám, de nagyon is tudja ki az.
– Polgármester Úr! – szól bele a telefonba.
– Még jó, hogy titkosítva van a szám. – mondja Noah Coughlin.
– Nem volt nehéz kitalálni, hogy nem James ötlete volt az egész, tudod nincs neki annyi esze.
– Héj… az öcsémről beszélsz!
– Miért nincs igazam Noah?
– De. De családtagról csak családtag mondhat rosszat.
– Bocs, nekem nincsenek családtagjaim.
– Rendben Colt. Oldd meg!
– Jönnek a választások mi? És egy elbaszott nyomozó a reményed? Bajban vagy Noah.
– Colt, ugyan már… Egy elbaszott nyomozó, aki elkap egy őrült gyilkost, akit a polgármester jelölt ki és bízott benne, már ezért megválasztanak. Mellesleg pedig erre az elbaszott ügyre nincs jobb elbaszott ember, mint te. Nem akarom, hogy ez az állat másokat is tönkretegyen.
– Mindig is csipáztam a kíméletlen stílusod Polgármester.
– Colt! Én hagytam, hogy maradj, hogy egyszer hasznára legyél újra a városnak. Ne okozz csalódást vagy véged…
A sípoló hangot jól ismeri Colt McArthur. Hisz ki köszönne el a telefonban udvariasan egy lecsúszott, elbaszott detektívtől. Vagyis most már nyomozótól. Colt McArthur nyomozótól.
…2015. november 21…
Valahol Fall City-ben…
– „Visszahelyezték Colt McArthur nyomozót az állományba…” Ismerősen cseng. Nagyon is ismerősen. Azt hiszem becsöngettek, megszólalt a duda, elkezdődik a játék. Újra… és újra… amíg a világnak vége nem lesz. – a boldogság érzése telíti be A Játékos egész testét, mikor a helyi címlap szalagcímét elolvassa. Kiélvez minden pillanatot, hogy újra elkezdődik, amire úgy vágyott réges-rég. Örömét egy kis nyöszörgő hang zavarja meg. Zara Montogomery hangja. 10 éves kislány, a helyi képviselő lánya. Sír… retteg… Apukáját és anyukáját akarja. De csak A Játékost kapja. Kikötözve fekszik egy ágyon meztelenül. A Játékos is meztelen, oda megy hozzá. A sötétben nem lát belőle semmit csak egy árnyat, egy sötét árnyat. Mikor hozzá szól vékony, mégis rekedtes hangján, mintha a sötétség beszélne:
– Ne félj! Ne félj! Ha most félsz mi lesz később Zara? – s a sötétség megsimogatja ártatlan kis könnyes, tehetetlen arcát. Majd a sötétség szépen a füléhez hajol és halkan, lassan, fájdalmasan, mintha tűt szúrnának bele, belesuttog a fülébe:
– Még csak most kezdődik a … játék…
S az est homályos némasága elnyeli egy őrült hangos, kéjelgő nevetését és egy kislány hiábavaló segítségkérő kiáltását.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: